Metsző hideg volt. Az utcák és a fák, karácsonyi díszbe öltöztek. Ha egy madárka rebbent fel a bokrok ágai közt, nyomában ezüstös csillagpor szállt.
A csavargó még egyszer megnézte a házszámozást, ami a pénztárcában talált címen állt. Mit keres ő itt tulajdonképpen? – gondolta. Bűzlik és ápolatlan. Nem is fogják szívesen fogadni. Na mindegy! Átadja a pénztárcát, amit az utcán talált, aztán igyekszik vissza a hajléktalanszállóra, a zsákutcába került emberek közé. A szeretet, a család, a melegség utáni vágyat meg majd csak elnyomja valahogy. El is ihatná a pénzt, morfondírozott, és az iratokat bedobhatná egy postaládába. Nem és nem! Ma szenteste van, és ilyenkor illik jót cselekedni. Úgyis a többi nap értelmetlenül és értelem nélkül telik el.
Csengetésére egy középkorú, mosolygós asszony nyitott ajtót.
– Segíthetek? – kérdezte.
És a csavargó akadozó szavakkal elmondta, hogy talált egy pénztárcát, ha övék, akkor ő most visszaadná. Idegesen toporgott. Az asszony viseltes ruháját, barázdált arcát nézte. Megérezte, hogy ki áll az ajtó előtt.
– Nem akarna bejönni? Épp vacsorázunk. Szívesen látjuk. És nagyon szépen köszönjük – mondta, mikor felismerte a férje tárcáját.
Bent a szobában jó meleg volt. A szoba sarkában egy karácsonyfa állt égő gyertyákkal. A terített asztal körül három kisgyermek és az édesapjuk ült. Barátságosan helylyel kínálták. Mintha évek óta ismerték volna, úgy fogadták.
– Mielőtt elkezdenénk a vacsorát, Eszterke, meséld el nekünk a betlehemi történetet! – szólalt meg az édesapa. És a megszólított kislány csengő hangon mesélni kezdett:
– Éjszaka volt a betlehemi mezőkön, és a pásztorok, akik elfáradtak az egész napi nyáj őrzésében, éppen aludni készültek a tűz mellett, mikor észrevették, hogy valami nagy világosság röpül feléjük. Az a fényesség igen gyorsan közeledett, és a szegény pásztorok nagyon megijedtek, mert még ilyet nem láttak, és térdre borultak, így imádkoztak az Istenhez. Aztán hirtelen ott termett előttük egy angyalka, aki ragyogott a fényben, alig bírta a szem a látását, tudjátok, mivel az Úr dicsőségében tündökölt. És ekkor a fényességes angyalka ezeket mondta a megrettent pásztoroknak: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, Dávid városában, Betlehemben. Ő a Messiás. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” És ekkor mennyei seregek jelentek meg, és mindnyájan énekelni kezdtek, nem földi hangon.
– Ezt énekelték – kotyogott közbe egy hat év körüli kisfiú –: „Dicsőség a magasságban az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
– Igen, Péterke. Aztán a pásztorok oldalba bökdösve egymást így szóltak: Nosza, gyerünk, emberek, fussunk el mind, egészen Betlehemig! Majd gyorsan becsomagoltak tarisznyájukba juhsajtot, egy kis húst és jó habos kecsketejet, jó lesz az a kismamának, gondolták. És meg is találták Jézuskát, Máriát és Józsefet, egy karavánok számára fenntartott istállóban. Egy fénylő csillag táncolt a város felett, bearanyozta az állatok szállását. A pásztorok pedig leborultak a kis Jézus előtt, és imádták őt.
– Aztán pedig jött három napkeleti bölcs, akiknek igen nagy volt az örömük a Gyermek láttán, és kincsesládáikban ajándékot adtak át a családnak, majd egy másik úton tértek vissza hazájukba – fejezte be a karácsonyi történetet a harmadik gyermek, akit Katalinnak hívtak.
Az édesapjuk szeretettel nézett gyermekeire, s így szólt:
– Nekünk vajon nagy öröm-e a karácsony? Azoknak, akiknek a szívébe megszületik a Megváltó, akik Isten szeretetét befogadják, Jézus Krisztust, azoknál a fájdalmak és a félelmek helyett bizalom árad majd szét az ő szívükben. És a bizalom melegséget, világosságot és boldogságot szül ott, ahol azelőtt csak a szenvedés kínja sebzett.
Majd így folytatta, miközben a vendégükre nézett:
– Nekünk is, mint a bölcseknek, a Jézussal való találkozás után más úton kell vissza mennünk, hogy bizonyítsuk, hogy valóban ő a Megváltó, a sorsfordító. A más úton vissza: egy új élet Jézus Krisztusban.
A vacsora után mindenki kibontotta ajándékait. Még János is – akit befogadtak a családba – kapott mindenfélét, ruhát, cipőt és sok finom ennivalót. Majd így biztatták az ajtóban: ha erre jár, nyugodtan csöngessen be.
És a csavargó hazafelé menet a szállóra ezeket gondolta: mégiscsak van értelme az ő zaklatott, nyomorult életének. Az nem igaz, hogy neki nincs jövő. És hogy az Isten kétezer éve Megváltót adott a világnak, és ebben személy szerint ő magának is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése