…amikor rám szakad hiányod súlya

…amikor rám szakad hiányod súlya, amikor körülöttem hamis éle van minden szónak, akkor még inkább vágyakozom mindenen át Hozzád, hogy selyemfényben sejlő alakod védelmébe bújjak. Igaz hited és emberséged mutat utat, amikor szemeim cserben hagynak, amikor vakként tapogatózva keresem az utat, amit nélküled kell járnom...de nem megy, bénaként rogyom össze, mint aki hiszi, hogy a hit őszinte ereje legyőzi fogyatékosságát és végtagok hiányában szárnyat növeszt rá a konok elhatározás, hogy odaérjen Hozzád...

Moha

ERA - Miseri Mani

Mit ér?

Mit ér a hajnali ébredés,
ha nincs veled akit szeretsz?
Ha nincs más, csak a feledés,
még ha fáj is, hogy feledd.

Mit ér a szikrázó nap,
ha csak rá tudsz gondolni?
Ha csak szakadt szív marad,
mely lassan el fog sorvadni.

Mit ér az esti félhomály,
ha neked csak Ő kell?
Ha elviselhetetlenül váj
szerető szívedbe a félelem.

Mit ér az éjjel suttogó szava,
ha csak egy nevet ismer?
Ha belédmar csendes karma,
és te csak némán szenvedsz.



Mit ér az örök, újjászülető idő,
ha minden perc gyötrelmet hoz?
Ha hiába várod, nem jő,
és hiánya belül üvöltve kínoz.

Mit ér a megújuló tavasz,
ha bajokról mesél a szél?
A fákon új rügyet fakaszt,
de neked fájdalmat hoz a falevél

Vörös Liliom

Hozzád jár a lelkem ....

A sötétben fekszem, s meredek elôre,
testem elhagyom, mert elég már belôle.
Hagyom, hogy pihenjen, de Én útra kélek
s egy hozzám hasonló lelket keresgélek.

Siklik karmám a csillagos égen,
úszik szabadon az esti sötétben.
Nem tudom merre jár, elhagyott engem,
lassú, édes álomba szenderül a testem.

Látok egy ablakot, mely résnyire nyitva,
nem lehet a szobának elôttem már titka.
A szellô a függönyt lágyan lengeti,
s a vékony anyag lelkem könnyen átengedi.

Az ágy mellé lépek, melyben Te fekszel
csöndes álomban, lehunyt szemekkel;
de eléri lelkem a felkelô nap fénye
vissza kell térnie mostmár a helyére.

Még egy hosszú pillantást vet szemem Rád
s újjammal megérintem gyengéden a szád.
Ajkad kontúrját lassan körbejárom
s mézédes csókom elkenem a szádon.

Nyugodj meg, Én vagyok! Ki lehetne más?
S tested átjárja egy édes borzongás.
Csókunkra megnyillnak a földi- s égi mennyek,
de a napsugár int: vissza kell már mejnek.

Reggel útra kélünk, újult reménnyel...
s már soha nem tudjuk meg, hogy együtt voltunk éjjel.
Nem fogod tudni, hogy hozzád jár a lelkem
s idôvel talán majd Én is elfelejtem......

Tudod arra gondoltam

Tudod arra gondoltam, hogy minden pillanatban benne van a fájdalom, és az öröm, tőlünk függ, melyiknek adjuk magunkat, hogy mit választunk, az életet, vagy a halált, azt, hogy pillanatonként meghaljunk, avagy újjászülessünk, talán nincs is másik világ, csak ez, a pillanat világa, nincs más döntőbíró, csak a szabad akarat, hogy élve a szabadsággal, az ember mit választ, az is lehet, a két lehetőség egyforma súllyal bír, de mert vakok vagyunk, mi mégis többször választjuk a halált, mint az életet

.kaktusz

Fordított világ

Olvasnék. Nem megy. Mint az ablakon
a verdeső eső ha szétcsorog,
úgy futnak szét a könyvben a sorok, -
megakadok az első oldalon,
ötször kezdem, egyszer se folytatom;
a tévében a bamba műsorok
hível ettem: a képre bámulok
s feléd kalandoz a gondolatom.
Éljen minden, ami érdektelen,
amire nem kell odafigyelnem,
amire úgy meredhet a szemem,
hogy közben téged les a szívemben!
Megfordítottad bennem a világot:
kifelé nézek és befelé látok.

Játszkó Béla
Lisa Hannigan - Sea Song

A te melegséged

Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Énreám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Csendben tűrök..

Feszül...vibrál...lüktet,,
tépik lelkem a gondolatok,,
rám hajol az árnyék,,
a nap is..
a felhő mögött ragyog,,
csendben tűrök,,
sikoly néma,,
fekszem az ágyamon,,
s vendégségben van az öröm,,
a jövőt még nem látom,,
míg felhő takarja a napot…

Maszong József

Tudod, arra gondoltam,

Tudod, arra gondoltam, hogy az ember egész életében biztonságos burokra vágyik, talán a kezdet utáni nosztalgia, hogy a szeretet hálóját fonja maga köré, pedig tudhatná jól, hiszen az az első is, az oly biztonságosnak hitt is megrepedt, és ott maradt szegény mezítelen, ha szerencséje volt, akkor talált itt egy neki fénylő csillagot, (amelyik önszántából soha el nem hagyná,) az ember folyton a biztonságot keresi, a szeretet biztonságát zárná burokba, ami, ha kipukkan, összeszedhetetlenül szétgurul a kincs, akkor derül ki a szomorú valóság, a kincs nem az övé, aki adta, csak megőrzésre adta, az ember magára marad, sírással, és vacogással jön a fagyos jégkorszak, de mindig jobb, mint a megkövesedés korszaka, a fagyos szív még valahogy felengedhet, de a kővé vált az életre esélytelen, ha szerencséje van, a buroktól megszabadultan, a könnyein át meglát egy fénylő csillagot, meglátja a segítségére siető csillagpárját, csillagtestvérét, csillagcsillagát, amelyik ragyogó fényével beragyogja, bezárni őt ugyan nem lehet, ha marad, önszántából marad.

.kaktusz

Kelni látni a Napot s Holdat egy ágyból

Ma reggel az ég kék bársonykosarából
Kelni láttam két testet ugyanazon ágyból
Vékony arcú Holdat és a fiatal Napot
Eszembe juttatták hogy én is fiatal vagyok
Álltam ott peremén egy befordult világnak
Lesve intim titkát földöntúl-csodának
S a szív, a szív, ez olthatatlan pára
Eltemette magát saját fájdalmába
Eszembe jutott más is, egy hajnal illata
S a hajad leomló, friss párnapor szaga
Mikor együtt keltünk, s sietve szálltunk
Ki a közös ágyból, hogy világot lássunk
Rájöttem közben, mily kár volt sietni
Merre a szárnyak húztak, nincsen ott semmi
S a távolság, mit okoztunk egymásnak
Elég volt hozzá, hogy közelre se lássak
Lélegeztem egyet, mélyet, készakarva
Két kezem kitárva, magam elé tartva
Büszkeség maradt csak bennem, s egyenes vágyak
A többi kiszállt, s már téged sem várlak
Kabátom lobogott, testem bizonyítéka
Róla az égaljából e bűnös szél lefújta
A magányos éjeket, a poros napokat
A méltatlan tévedést, a kihúzott sorokat
Csak egy hajnalt láttam, de többet is annál
Tudtam, ha itt lennél, talán már maradnál
Eltűnt lassan az ég kék hálószoba-palástja
Elvitte a titkot hogy senki meg ne lássa
Bárcsak megnémultam volna ott, hogy legyen
Számban örökké e perc, s csók a melleden
S hogy ezentúl úgy érjen minden ébredés :
Hogy ott van mindenem mim van,
s ami oly kevés

Szijártó Péter


eRa - Impera

Indulás előtt

Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy ,,megérte''
egy ,,hinni kell''
egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer kiáltja.

Szabó Éva

Fáradtan

Csak egyszer meglazítni
a féket ami nyom,
magamat elveszítni,
lebegni szabadon,

csak egyszer elterülni,
mély vizekbe merülni
s csak álomban örülni,
hogy nincs sem út sem nyom.

Hogy nem kell már akarni
s indulni nincs miért,
hogy köd lett minden célból
s a kin hogy véget ért,

ott csak a víz morajlik,
a távol ég hajnallik,
a szél fölébem hajlik
s egyik sem kérdi mért.

Nem kérdnek, nem felelnek,
ott elaludt a szó,
nem mérnek ott időket
és nincs sem év, sem hó

s akik ott találkoznak,
többé nem hadakoznak,
egymásra álmot hoznak
és nincs többé való.

Csak szótlan csókok vannak
és kábult halk mosoly
és ég és víz s a másik
minden egymásba foly,

mintha a szél ringatna,
az ég karjában tartna
s nem tudod kinek ajka,
ki csókol és hogy hol.

Nem tudsz, nem kérdesz semmit,
nincs más csak szerelem,
álom-karok kinyúlnak
s ölelnek nesztelen,

bódult szíveknek álma,
nincs dobbanás, sem lárma,
sem vágynak sóhajtása,
csak teljesült jelen.

Egymásba nyílt szemekre
alig jön rebbenés,
százados szomjúságra
iszunk ott enyhülést

s a sápadt ég derengve,
sorsunkon elmerengve
reánk borul kerengve
mint boldog szédülés.

Félholtra van csigázva
e hősi akarat,
a gát mely eddig védett,
inog, recseg, szakad,

s rám csapnak áradások,
oly édes szomjúságok,
hogy menekvést nem látok
sehol az ég alatt.

Hol van most cifra gőgöd?
hogy sorsodat legyőzöd,
végzeted megelőzöd,
ha tudod védd magad!

S hogy végre szabaduljak,
bőségembe ne fúljak,
magam is elárullak
börtönőr akarat.

Hajnal Anna

Itt vagy velem

Itt vagy velem, úgy érzem, otthonod vagyok, melegen tartom számodra a szívemet, a gondolataim hozzád szólnak, érezd, itt Te vagy a fontos, hozzám mindig jókor érkezel, mindig ébren találsz, mindig minden a helyén, semmi nem változik, csukott szemmel is megtalálsz. De én nálad sokszor idegennek érzem magam, úgy, mintha Te többedmagaddal egy ringispilben ülve körbe-körbe forognál, én a mozgó hintába akarnák beszállni, de mindig lekésnék, nyújtom a kezemet, de nem éri el a Te kinyújtott kezedet, a hinta tovább száll, messziről integetsz, én lentről nézem, ahogyan távolodsz, várom, hogy megint közeledj, hogy újra, meg újra megpróbáljak melléd kerülni.

.kaktusz

Érzéki játékok

Konyhapulton szendén ül a mézes medve,
Sikító testnek most nem enni van kedve,
Hűtőben a máskor ártatlan tejszínhab
Oly ötletet csihol - az öl egyből lángra kap.

Mert régen volt már, de ma este meglehet,
Hogy mit a képzelet szült, valóban megtehet
Egymással tűz-felélesztő férfi és nő.
Űzzünk el megszokást: huss te vágytemető!

Párnák a földön- eképp csináltam háremet,
Úgy láthatsz most, mint még soha se engemet,
Átlátszó muszlin, barna szem előtt fátyol
Szakadjuk ma este el kedves az ágytól!

Földön gyümölcsös tál. Nem is sejti talán
A lédús szőlő és a sárgálló banán:
Szerelmeskedésben ők is részt vehetnek
Testemmel általad bármit megtehetnek.

S míg nyelvem pajkosan simítja a banánt,
Hosszan játszik vele, tűzhevítés gyanánt,
Gurul a szőlőszem kis völgyecskébe ér,
Hasamat csiklandó férfiszáj enni kér.

Kéjpók vágyhálót szőtt, és én beleestem,
Méz folyik most végig az éhes női testen.
Nem tudom hol vagyok, azt se már, mit teszek!
Kérj tőlem, mit akarsz, mindent megengedek!

Fölöttem vagy máris, elveszed, mit adok,
Levegőért kapva beléd kapaszkodok.
Érezlek már végre, magamban, legbelül,
Amint szorgos vonód ölemben hegedül.

Hátulról ölelsz most, nyakamat harapod,
Amire úgy vágytam, most végre megadod.
Férfikezed markol finoman hajamba,
S ívbe hajló háttal fogadlak magamba...

Twilight / Era - I Believe

Késő esti dal

Ma rád gondolok, s hallgatom az éjt:
Az alvóváros dobogó neszét -
Érzem az utcák lágy leheletét -
titkokra vágyom, csendesem megállok,
Megtudni végre, mit súgnak az álmok.

Az utcák: fényes, lármás áradat -
Ruhák suhognak esti láz alatt,
Nézem a neont: mint szórja a fényt,
A fáradt öreget, ki csorbára lép,
S leválik árnyáról, ha odvához ért.

A víz felett, a hídon fény-fűzér
Riaszt elbomlott vágyakat, üzér
A mély, susogva kér. ne félj, ne félj!
Időmre várok, árnyamtól elválok,
Megfognám kezed, ne menj el! - hívnálak.

Rád gondolok és hallgatom az éjt,
Érzem a város lüktető szívét,
A régi utcák langy leheletét,
Most nem zavar füst és züllött szürkeség,
Már jól vagyok, ne félj, közel van az ég -

Tikkadtan várlak, karom kitárom,
A holdfényben égő vízpartot bejárom,
Mindenütt kereslek, vágyamban kiáltok,
Titkoddá válok, mert őrzöm a szemed -
Tündérszép álmomat elteszem neked.

Bartalis János

Ha te már nem leszel...

Ha Te már nem leszel nekem én úgyis elrepülök hozzád minden este a képzelet szárnyán,hogy érezd,hogy valaki valahol nagyon szeret és vár Rád!
Te sose jössz de én ott állok,nem tudok elmenni,sose foglak végleg elengedni,mert örökre a szívembe zártalak...

Hol vagy? Hallod a szavam?
A csendben nem mozdul ajkam...

A könnyek a szememből folynak,
S mind csak Hozzád szólnak.


Válasz már nem jön, nem létezik,
Csak az én lelkem emlékezik...

Tudod, azt mondják,

Tudod, azt mondják, a világ egy, hogy nincs több világ, és igaz lehet, de most mégis arra gondoltam, hogy egy is, és nagyon sok is, mindenkinek van egy saját világa, egy egész, saját világa, az osztásnál kinek kisebb, kinek nagyobb jutott, akié a nagyobb rész, azé nagyobb a felelősség, az én világom annyi, amennyit szemem, a szívem befogad, az a saját világom, benne is vagyok, kívüle is vagyok, alakítom, és passzív nézője vagyok, mindenki a saját világomba tartozik, akit szeretek, és akit nem, aki engem szeret, és aki nem, közömbösek is vannak ebben a világban, jók is, rosszak is, olyanok ők, mint egy sziget lakói, én vagyok a sziget, ők pedig a lakók, ha egyszer elmegyek, többé senki nem fogja őket olyannak látni, mint mikor itt jártam, az a világ megszűnik létezni, olyan világ szűnik meg, amilyennek látom a világot, ha innen elmúlok, eggyel kevesebb világ lesz a világon, és rajtam múlik, hogy hiány lesz mögöttem, vagy több lesz a világ nélkülem, mert igaz, velem is egy világ múlik el.

.kaktusz

Rám csöpög a csend

Rám csöpög a csend, s a lét síkján
ezernyi rezdülés üzen, míg magányom
terhes foglyaként lassan kivérzik szívem.
A jelen mélybe ránt s megtipor, arcomba üvölti
szózatát - „Megvívhatsz még száz csatát,
ám a sírhant eltakar életed borongós alkonyán!!”
Bennem a kétség felzokog, vajon mit remélhetek?
- Ne várj megváltást! - susogja a téli szél,
hisz gondjaid örvénylő tengerén léket kapott csónakod,
s ha majd zárt szemed mögött látod az égi fényt,
tudni fogod, az ítélet meghozattatott.
Hát jöjj keserédes végzetem!
Ne dobbanj szív! Ne érezz! Ne remélj!
Göcsörtös élni akarás ne babonázz szüntelen,
hitvány fogság az, mit kínálsz énnekem,
s bár lelkem mindig szabad madár,
most hadd győzzön a leláncolt gyötrelem,
miképp végtelen csöpög reám a csend
s lassan az univerzum örökletes része leszek.

Beri Róbert

Mirabela Dauer - Ce dor mi-a fost de ochii tai

Este van

Este van, lehajolok
egy papírcsónakot
az ölemben tartok
kibontsam mi írva
sok év óta rajta
halványodtak a sorok
szorosan sorban
egymás alatt éltek
öleltek, szerettek
ringattak olyan vízen
a nesz hullám volt
a pillantás forrás
a szádon a csobogás
most itt szorítom
markomban gyűröm
többet olvasni
már nem tudom...

Szigeti Miklós

azontúl

üres a ház, nem vagy; s ha nem leszel,
üres leszek én is, vagy szabad.
a csend még kettőnkből vesz el,
míg én hozzád mérem, s te hozzám magad.

nem vagyok, mert nem vagyok,
ha máshol, ha bárhol,
önmagam mázába alvadok
e falakból épült világtól.

belőled emelt épületem
víz mossa, hervad mégis,
s hiába javítja igyekezetem,
megfulladsz te is, megfulladok én is.

mert benned mit felfedeztem,
s magamban érzem, ül,
hogy szívünk előtt fémlemezben
vésve van már az elkülönül.

magányos építményekből felhúztuk a magunk árkát.
s azon túl nem tudjuk mi vár:
rád magány, s rám talán vád.

Musinszky Péter

Tudod, én azt hiszem, hogy nem rossz az ember,

Tudod, én azt hiszem, hogy nem rossz az ember,
csak valamikor becsapták a rémhírterjesztők,
azt a hazugságot sugallva, hogy az élet olyan,
mint egy-egyszer használatos papírtányér,
amiért nem kár, nem kell vigyázni rá,
aminek jövőbeli sorsa úgyis a szemétkosár,
hogy a benne lévőt nagykanállal kell falni,
nehogy véletlen a tányér múljon el előbb,
azért hiszi az ember,
hogy az élet egyszeri nyaralás,
azért él úgy, mint aki többé vissza se jön,
másként lenne, másképp tenne, másként élne,
ha tudná, ő itt a folyton visszatérő vendég,
vagy is inkább, ha tudná, ő a tulajdonos,
ha örökös tulajdonának érezné az életet,
hogy örökös is az örökhagyó,
ha tudná,
magának épít, s ha rombol, magának rombol,
ha bízna az évente visszatérő nyaralásban,
jobban vigyázna, az életet sem habzsolná,
mindenre lenne ideje, lenne ideje nézni, és látni
a világ kínálta ezernyi csodát boldogan belélegezni,
félelem nélkül, csendesen ülve a napnyugtát várni,
a mostani nyaralás végét,
ha tudná,
ki most búcsúzik, nem örökre távozik,
csak kis időre,
a Nap egyszer felkel, egyszer lenyugszik,
hosszabb (rövidebb?) éjszakára
adja át a helyet másnak,
más tulajdonostársnak,
hogy újult erővel, kipihenten folytathassa,
ott ahol abbahagyta,
boldog is lehetne,
ha biztosan tudná, az élet soha nem befejezett,
hanem egy folyton épülő gyönyörű szimfónia.

.kaktusz

Leszáll az est

Leszáll az est
s vele együtt,
egyre csak közeleg
a rémület!
Az őrjítő magány,
ökölbe szorítja
a test mellett ernyedt
mindkét kezemet!
Tenyérbezárt álmaim,
ennyi az összes
megmaradt kincsem,
de akkor is,
megőrzöm vágyaim
mindaddig ,
míg sírba magammal
őket nem viszem!
S majd akkor,
ha nyugszik a föld
ezer rögébe vésem
igazam
S a fehér márványon
bevésve lesz:
„az, ki itt nyugszik
szeretett igazán!”


Leonard Cohen - A Thousand Kisses Deep/Dali Paintings

Csak a testem

Korgón, kiéhezetten feljajduló,
maró sóvárgás, a tudatalattiból
feltörő, forró, érzéki forrás,
mely bízik pótolni az űrt, a hiányod
most.

Most
kirobban, hévvel feltör, mint egy vulkán.
Csak a testem hagytad itt nekem sóhajjal,
vad vágyakozással, és lángolón.
Elsodor, feléget mindent az útjából
most.

Most
szerető lelkem veled ment, itt hagyott.
Csak a testem maradt meg nekem meztelen,
a gondolataimmal, tüzesen.
Fájón száguldanak közöttünk csapongva
most.

Most
az éter hullámain, forrunk össze.
Csak a testem maradt csupaszon, oly némán
vackomban gömbölyödve hidegen.
Mindennél jobban kívánlak megölelni
most.

Nélküled

Nélküled az utak sehová nem vezetnek
és fényüket elvesztik a csillagok;
Nélküled elszakadnak a húrok
és elernyednek ölelésre tárt karok;
Nélküled megfakul minden fény
és körülvesz hideg pusztaság;
Nélküled elnémul minden szó
és fáj minden szívdobbanás;
Nélküled félbeszakad minden mozdulat
és a kolibrik meghalnak;
Nélküled kialszik minden tűz
és az óceánok befagynak;
Nélküled meghal a szerelem
és kihunynak az érzések;
Nélküled kihűl a világegyetem
és megválaszolatlanok maradnak a kérdések

Ne jöjj el hajnalom, Még álmodni vágyom!

pár gyorsan szálló perc volt,
csak néhány röpke óra
de valami engem akkor,
ott
tetten ért
és szépség költözött belém,
amit csak később vettem észre:

varázslatos lényed
puha ecsettel
festett bennem képet:
színeset, szépet

és ez a kép
este életre kél,
törékeny ujjaival
hálót sző az emlék.

és a gyengéd kezek
szorgossága nyomán
finom anyag terem
és megteszem a dolgom:

emlékekből
szőtt hálóval takarom be arcom,
hátha éjszaka Rólad álmodom.


Ne jöjj el hajnalom,
Még álmodni vágyom!
Álmomban nálam jártál,
Kedvesem, hozzám szépen szóltál,
S megcsókoltál.
Kusza álomfonalam, mely selyem,
Jaj, most még el ne ejtsem!
Ne jöjj el hajnalom,
Még mesélni vágyom,
Szép, tündér tavi álmom,
Nem akarok felébredni,
Ha rólad ily szépet tudok álmodni!
De hallom a hajnal hangját,
Érzem a felkelő nap sugarát,
Ébredek, s szemem nem lát,
De érzi szerető szívem,
Kimondod még ma a nevem!

Néha még...

Néha, néha még elmerengek
sorsodon, néma angyalom,
bárhogy is fáj, én emlékednek
lángját kihalni nem hagyom.
Néha, néha még lépted várom,
látni véllek a kerten át,
s te széjjeloszlassz, mint az álom,
ha nap köszönti az éjszakát...

Néha, néha még szívdobogva
simogatom meg kék ruhád,
lehetetlen, hogy soha többé
nem nyújtod felém csókra szád...
Néha, néha még elképzellek
mellettem, s szived még dobog...
Lelkemben őrzöm dobogását,
míg értem is jönnek angyalok...



Ha most itt lennél

A tükör túloldalán

Hiába esik a hideg tömegoszlató
te már úgysem érkezel,
pedig reményre ágyazott a szél,
most fáradtan átölel,
reszkető cseppekre bomlik a magány
az emlékek polcán,
átlátszó csendekbe takarva
a tükör túloldalán.

Török József

Hol vagy most ??

Hol vagy most ?
Mikor az éj meredélyén
rámtalálnak a hulló csillagok
és kegyetlen fényükkel
szétszakítják lelkem védőburkát.

Hol lehetsz most,
mikor magánypók hálójába
tévedt szivárványpillangó lelkem
érted kiáltott,
s megmenthetett volna
egy mozdulatod

Merre jársz most,
mikor agyam útvesztőit kutatják
gyilkos valóságdémonok
hogy rideg nemlehet-méreggel
kiirtsák didergő tündérlényedet.

Előbb mennybe, aztán
pokolra szálltam
Megmártóztam örömben,
s csontig hasító fájdalomban,
hitetlen hittel rádtaláltam.
Elfordított arcod látni nem akartam !
Másra néző szemed, nem figyeltem !
Dalaim süket füledbe dúdoltam !
Megtagadott Istenhez,
csodáért imádkoztam !
Véráztatta áldozati kövön
lelkem porrá zúztam !
A sátánnak életem felajánlottam !

De mindenkitől becsapatva kérdem :
HOL VAGY MOST ,
mikor már a remény is
oly rútul elhagyott
és régen nem ragyognak rám
bátorító csillagok.

Kováts Péter

ELHAGYATVA

Árnyékként járom az utcákat,
Egy vagyok a sok közül.
Lelkembem egyre nő a kín;
Merre megyek,
Magam sem tudom.

Leszólít egy utcalány,
Rá se néztem,
Mentem némán tovább.

Mindig reménykedek,
Mindig csalódok,
Újra és újra;
Meddig még e kín?

Néhány csillag tekint le
Az égről,
Ha tudnának beszélni,
Vajon megkérdeznék-e
Merre megyek
És hogy mi fáj nekem?

Torkomat fájdalom szorongatja,
Sírni sem tudok;
Nem jön könny a szememből.
Menni kell tovább,
Miért és kiért nem tudom;
Mennem kell tovább....

Talán egyszer elfárad
És otthagy engem,
A fájdalom és a magány.....

sötétben

minden éjjel azt álmodom
hogy az ablaknál állsz
és soha többet
nem leszel ugyanolyan
mint amilyennek akartalak
hiszen nem engem vártál azzal
a megmagyarázhatatlan vággyal
amivel én vártalak
és ma megint csak őrjöng bennem a tudat
hogy ebben az életben sem
tudtalak kezemben tartani
hát nem fogok többet a szemedbe nézni
már nem nekem zöld vagy barna

lassan elengedlek

de akárhányszor születek újra
mindig téged foglak keresni
mert tudom hogy félsz a sötétben.

Csurai Zsófia

Ha most kérdeznél...

Szememben könnyé fárad...

Jöttödet várja örök templomcsendem,
de lépteid neszét elhordja a szél,
hol reményben, hol kínban vérzik el a lelkem
testté-lett hiányod elárvultan fél.

Gyere, kötözd be fájó szívverésem,
derekamra fond két nyugtató karod
rólad merengek lágy távolba nézve
de visszfényként csak magányom ragyog.

Szememben könnyé fárad távolléted,
úgy szomjazok Rád, mint viharra a föld
árnyékodhoz simulnék puhán, észrevétlen
csak érezzem újra, hogy van hozzám közöd.

Vörös Liliom

Még szeretnék

Szeretném májusban arcodra csókolni a közelgő nyarat
És veled nézni a tanuló kis fecskék első röppenését,
Még veled szeretném látni, ahogy szirmot bont a tavasz
S a madárszárnyakon kiserkennek a puha tollpihécskék.

Szeretnék az árnyat adó fatörzsekben mókus odút látni.
Illatos orgonák lila gyöngyszemeit álmodozva nézni,
S azokból a parányi virágkelyheiből szíveket formázni,
Melyek a vértpezsdítő mámor éjszakákat újra felidézi.

Jó lenne az erdők elrejtett tisztásain friss patakra lelni,
Hol a csobogás szépsége elringatná a kitörni kész vágyat,
S jó lenne még egyszer megtanulni, oly hévvel szeretni,
Mint a zöld lombok a színpompázó dús gesztenyeágat.

Még szeretnélek megölelni sok utcán, parkon, téren,
Ahol minden álomból kilépő színes kép valósággá válik,
Mert, ha meséket rejtő varázsszavaid hallgatom az éjben,
Abban minden villanásnyi gondolat a csókjaidra vágyik.

Kun Magdolna

A dacos hátam...

Bár tudnád mit rejt konok, dacos hátam
Mikor magamba zártan
Túlélem halálom minden nap
S minden éjjelen
Mert át akarok látni
a földöntúli fényeken
Félek pedig fellépni az életporondra
Lépcsőin remegve visz lábam
S gondolatba megmérem
magam szorongva
Csak ijedten pislogok körbe
Minden lépcsőfokon vérem vesztem már
Csepp-csepp, de megyek rendületlen
Mert odalenn a biztonságban
nem érzem, nem tudom
mi oly taszító a csődületben
s hát odavetem magam.
Nincs páncél, nincs vért
S a tömeg cirkuszt akar, no meg vért
Oroszlánok, hiénák, s keselyűk
Szaggatnak, tépnek
Rajtam osztoznak
S belehalok. De túl is élem
S már látok át, túl a fényen
s megsúgom neked.
Szemembe nézz, s meglátod te is!
Látod, vérzek még, és fáj is
De láttam ott rajtuk túl
S elmondom neked,
Hogy tudd végre te is
Mi van fájdalmak felett
Arcod láttam,
s a fényben szemed
s a kínban hangodon
suttogtam neved
mert te vagy a fájdalmakon túl
vársz, és csak vársz
s nézed dacos hátam
hogy a könnyeim mellett a fényt
végre szemeidben megtaláltam.

Komáromi János

ha nem neked mondom

Szólok hozzád, mert azt remélem, itt vagy.
Ha tudnám, ha biztosan tudnám,
hogy megtaláltalak,
és valahol itt vagy,
akkor kevésbé fájna, a fáj,
akkor, amit írok neked,
az is másról szólna.
Ha úgy keresnélek,
Hogy nem hinném a csodát,
hogy mindenhol rád találok,
akkor csoda se lenne,
És sehol nem találnálak.
Ha nincs csoda,
és nem vagy a vonal végén,
akkor az érzés hazudik.
Ha az érzés becsap,
akkor a szavak nem a lélek szavai,
Akkor ez az utolsó tévedés.
Más a szavadnak az értelme,
ha nem nekem mondod,
de nekem szól,
és én rátalálok,
a napban is,
a holdban is,
a dalban, is,
a rigófüttyben is.
Más a szavam értelme,
ha nem neked mondom, de,
ha meghallod, tudod,
csak hozzád szólhatnak,
sok milliárd ember közül,
csak hozzád tartoznak
Nem adhatsz nekem,
mert kifosztanál,
nem adhatok neked,
mert kifosztanálak,
de, ha az érzés időtlen,
ha egymásra talál,
ha egymásba olvad
akkor, a csodánk valódi
és túl éli a bilincseinket.

.kaktusz

Nem tagadlak többé...

Keretbe szorítom tökéletlen sorsom,
hogy ajtót nyithasson ajkamon a lélek
sár és könny között, irdatlan romokon
de mindig drága nyomaidban lépek.

Téged követlek, Te szent tértelenség
és nincs az az Isten, mely hitemből kiránt
Te, vágy-érintésből fogant igazhitű szépség,
nyomaid követem egy embersorson át.

Mit bánom én, ha tévedésnek hiszik,
hogy azt az utat lesem, mely folyton hozzád vezet
ha megroskadok és lábam összecsuklik,
újra talpra állok, akár egy kisgyerek.

Nem tagadlak többé, legyen örömödre,
minden magához ölelő szavam,
bűnünk porából született gyönyörrel
mindig közeledbe rajzolom magam.

Mit bánom én, hogy visszataszítónak
találják, hogy ereinkben vad zápor szakad
vakítsák csak meg a szépre szomjazónak
mindkét szemét, ha látni sem szabad.

S ha bűn volna, legyen, én csodámnak tartom,
hogy téged szeretlek, és viszontszeretsz
hogyha kell, világgá kiáltom
létezésed juttat lélegzetvételhez!

Vörös liliom

Jorane - Pour Gabrielle (Live)

Lassan megöregszik

Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.
Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.
Nem is sötét, üres. A szerelem
Többé már nem követelőző,
Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.
Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.
A szerelem is néz csak, nem remél.
Az úton egyedül kell végigmenni.
Visszahúzódik minden, ami él.
A szerelem komor, kék mélyút.
Nem lángol már. De fájni még tud.

Imre Flóra