Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. január 9., szombat

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
hogy különös erőt ad
az embernek,
ha hiszi,
hogy van valahol,
valaki, aki várja.
Valaki, akit szeret,
és aki őt szereti.
Hogy az a valaki vár,
az megsokszorozza az erőt,
megsokszorozza az akaratot.
Mintha a várakozó ember,
(aki nagyon várja azt a másikat)
varázserővel rendelkezne.
Mintha a szíve mágneses lenne,
olyan vonzerő lakik benne.
Értelmet ad az útnak.
Az ember, aki járja az élet
gidres-gödrös útjait,
már régen feladná,
lefeküdne a hóba,
lesz, ami lesz,
de ha van, aki vár rá,
akkor lázasan is,
félig fagyottan is,
félig holtan is megy tovább.
Mert ott van az a másik.
Aki vár.
Nem másra, őrá vár.
Oda nem érkezhet meg más.
Olyankor
elfelejtkezik a fájdalomról,
a vérző sebekről,
olyankor nincs más,
mint az akarat.
Eljutni odáig.
Lépeget,
(az ember)
azt se tudja hová,
meddig, miért.
De, ha valaki várja,
akkor felgyorsulnak a léptei,
akkor könnyebben veszi
az akadályokat.
Mert van miért, van kiért.
Akkor azon a végső nagy folyón is
könnyű szívvel kel át,
mert tudja, van valaki,
aki türelmesen is
türelmetlenül várja már.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése