Tudod, arra gondoltam, hogy az ember egész életében biztonságos burokra vágyik, talán a kezdet utáni nosztalgia, hogy a szeretet hálóját fonja maga köré, pedig tudhatná jól, hiszen az az első is, az oly biztonságosnak hitt is megrepedt, és ott maradt szegény mezítelen, ha szerencséje volt, akkor talált itt egy neki fénylő csillagot, (amelyik önszántából soha el nem hagyná,) az ember folyton a biztonságot keresi, a szeretet biztonságát zárná burokba, ami, ha kipukkan, összeszedhetetlenül szétgurul a kincs, akkor derül ki a szomorú valóság, a kincs nem az övé, aki adta, csak megőrzésre adta, az ember magára marad, sírással, és vacogással jön a fagyos jégkorszak, de mindig jobb, mint a megkövesedés korszaka, a fagyos szív még valahogy felengedhet, de a kővé vált az életre esélytelen, ha szerencséje van, a buroktól megszabadultan, a könnyein át meglát egy fénylő csillagot, meglátja a segítségére siető csillagpárját, csillagtestvérét, csillagcsillagát, amelyik ragyogó fényével beragyogja, bezárni őt ugyan nem lehet, ha marad, önszántából marad.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése