Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. március 20., szombat

soha nem kell más…




…tudod, Kedves, most itt állok, és azon merengek, amit a legelején mondtam Neked, hogy a szétfeszített bordáim rácsán át megpillantatnám Veled a szívem, és könyörögnék, fogd kezedbe, feszítsd szét, boncold fel, vagy csak simítsd tenyeredbe, tedd a füledhez és halld meg, hogy milyen könnyedén dobog a közeledben…de ha eltávolodsz, szapora üteme egyre alább hagyna, szerelmes hangjegyeit folyvást félreütné, és a hozzád íródott lágy szonettjét hamarosan átívelné a fejetlen félelem, amivel távolodó alakod árnyékára felel…olyan egyszerű szó: EGYETLEN…és mégis mindent elmond, egyetlen vagy, mert mást észre sem vesz a szemem, vakon felismerem bőröd barázdáit, tenyereink csókját…némán üvölteni vagyok képes azt a bizonyosságot, amelyet Clint Eastwood is várt, és a zuhogó esőben én is ott várnék Reád…mondd, Te kiszállnál a lámpánál, és átülnél hozzám?...az én lámpám már váltott, és én feltéptem az ajtó laza kilincsét, és átvágtam a múlt százszínű, füves rétjén, aminek a másik oldalán Te vártál…és ha fejére állna a világ, ha a homokóra szemtelen szemei, lelketlen játékukkal, elválasztanának minket, ott lennék, ahol Te még nem voltál…megkeresnélek újra, és a homokszemeket tenyerembe szorongatva csókolnám örök hűségemet ajkadra…vérző szívem tintája lásd kiömlött, beteríti szép reményeimet, de neved örökkön ismételi, és az ígéret szavát: soha nem kell más…

Moha


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése