Már nem hívom, sírom vissza többet
bús köddé foszlott ifjúságom.
Ködös volt mindég, színtelen,
fojtó, sötét füst volt a lángom.
Öngyilkos voltam, gyenge, gyáva
ennenhitemnek gyilkosa
mindennel megkinált az élet
s nem adtam magamat oda.
Nem röppentem fel acélszárnyon
a dicsőségnek magasába
lidércnyomokban sem lihegtem
az élet mézes mocsarába.
Pedig nekem is volt lidércem:
két nagy, komorlángú sötét szem,
mely üldözött száz éber éjen -
tilos vendégem, drága vétkem -
de lángunk nem fort egybe mégsem,
én csak magamban égtem, égtem...
Most már tudom, szegényen éltem,
ó én sóhajos szegénységem!
Mért nem voltál velem te, mért nem?
Mért nem te szórtál Végzetem,
kinek adatott életem,
ifjúságomba bíbort, titkot és tüzet?
Világ szegénye voltam - nélküled.
Lányi Sarolta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése