Hányszor figyeltük fájó szívvel az ég madarait, hányszor sóvárogtunk, kívántuk magunkat a helyükbe. Irigyeljük szegényektől azt a keveset, ami jut nekik, mert fáj, hogy mi földhöz ragadtunk, fáj, hogy nem repülhetünk a csillagokig. Pedig, ha saját szárnyainkon szárnyalhatnánk, egyszeriben nehéz teher lenne, fájna, és fárasztana, a színe se tetszene, kevés lenne a sebesség, akkor a fényt irigyelnénk, mert gyorsabb, mert ragyogóbb, mert messzebbre hatolóbb. Észre se vennénk, milyen gyönyörű dolog a repülés, mint ahogy azt se vesszük észre, milyen csodás, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy szeretnek, és szeretünk, hogy milyen gyönyörűséges, milyen csillogó a fény sebességével a szeretet szárnyain szárnyak nélkül is repülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése