Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2008. október 1., szerda

SZERETLEK



Hányszor mondjam, ismételjem újra, és súgjam füledbe, kiabáljam ki a világnak: Szeretlek!
Ahogy hagyom, hogy ez az érzés körbefussa testem, mint átható borzongás, fagyasztó hideglelés, felkiáltok magamban.
És sóhajok sorakoznak, melyek között megint itt van a felismerés: a boldogság remegése, a szerelem bizsergése, mely felvillanyoz, bántás, sértés ellen felvértez, bizonyos dolgokat kizárólagossá tesz, általad, érted, érettünk!
Merni, ennél bátrabban, nem lehet! Hinni, erősebben, senki nem hihet, mint ahogy én hiszek, és bízok magunkban, Édesem! A vágyak gátjait mi magunk emeltük, hogy aztán leküzdjük azokat!
Az észérvek sorláncait tapasztalataink szülik, s bölcsességünk zúzza szét napról, napra!
Légy gátat ledöntő puszta érzékiség! Légy inkább bölcs, mint tapasztalatlan eszes, hogy mindenki arcába bátran nevess! Nem kértem, hogy kísértsd a balszerencsét, csak, hogy vedd fel a kesztyűt, melyet az arcodba vágtak egykor!
És jól nézz a tükörbe, mert nem az vagy, kinek hisznek, s látod magad! Ne mások görbe tükrébe bámulj! Igaz tükörbe néz végre: az én szemembe!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése