Van az úgy, hogy...

Van az úgy, hogy amikor esténként párnára hajtja fejét az ember és a hold, a langyos éj ködén át rápislog, látni véli álmait és azok beteljesülését, lüktető csillagfényből szőtt szép-színes meséket. A párna tenyerébe temeti arcát, és engedi, hogy szíve magába szívja a holnap reményét, mert talán úgy, képes lesz embert hinni az emberben.
Ma reggel a langyos napsugarak ragyogó fényére és az éhes gyomrom panaszszavára ébredtem. Miután bekukkantottam a pénztárcám mélyére, keserű sóhaj hagyta el az ajkam…kétezer forint. Összesen ennyi maradt az elkövetkező egy hétre. Varázsolni kellene ebből a kevésből finom ebédet, úgy hogy maradjon vacsorára is, meg az elkövetkező napokra. Közel van a piac, osztottam-szoroztam és jutott kis rozskenyérre, zöldségre de még kis gyümölcsre is. Úton hazafelé elégedetten mosolyogtam ügyességemet dicsérve, hiszen a pénz negyedét sem költöttem el…Láttam egy idős asszonyt közeledni, és mintha sírna.. nem voltam benne biztos, de ahogy közelembe ért, egyre biztosabbá vált, szomorú arcát könnyek mossák. Odaléptem hozzá és megkérdeztem miért sír… Egy pillanatra rám nézett és szinte suttogva kérdezte:”Nem tudna adni egy kis kenyérre valót?” Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, elővettem a pénztárcámat és a benne lévő pénz felét, átadtam az előttem szégyenében zokogó asszonynak mondván: „ Dehogyis nem, hogyne lenne, akár egy kilóra is!” Majd simogattam az idősúlyától megroskadt hátát és arra biztattam, ne sírjon. Az asszony a szemembe mélyesztette tekintetét egy pillanatra, és ismételten keserű zokogás rázta a csöpp kis testét: „Hogyne sírnék Drága, annyira szégyellem magam” Hirtelen fátyolossá vált a tekintetem, a bennem összemorzsolódott szavakból próbáltam egy megfelelő választ összerakni, de az asszony, a kezében lévő fehér zsebkendővel letörölte könnyes szemeit, majd tovább haladt.
Abban a pillanatban született meg bennem a felismerés, hogy sohasem szegény, aki képes megosztani mással azt a keveset is, amije van.