Tudod, arra gondoltam, talán a világon a leggyávább lény az ember, aki nem csak a vihartól, a vadállatoktól, a haláltól fél, de fél saját testvérétől, a másik embertől is, de leginkább önmagától, önmaga gyengeségétől fél, aki szemre a legbátrabb, valójában talán az a leggyávább, ő tesz a legtöbbet azért, hogy eltakarja gyengeségét, aki bátor, az az újszülött csecsemő, aki nem fél megmutatni, mennyire esendő, de ahogy növekszik, kezd egyre gyávábbá lenni, végül már elpirul, ha gyengeségen érik, még az is bátorság, az elpiruláshoz is kell a bátorság, de ez a mersz is elmúlik, az elpirulás mersze, ha a gyerek felnőtt, már eltakarja, ne legyen árulkodón meztelen az arca, van, ki púderral, más fegyelmezi erős akarattal, a gyengeség ki ne látszódjon, talán, mert az ember nincs eléggé otthon, idegen ebben a világban, nem érzi közel magához a testvéreit, nem gondolja, megbízhat bennük, ha észreveszik a gyengeségét, nem ugranak a nyakának, hiányzik a bizalom, a meghitt együttlét, talán mert nem eléggé mély a szeretet, annyira biztos talpakon nem áll, hogy a tökéletlenség láttán ne inogjon meg fél a saját gyarlóságától az ember, gyengesége nehogy kitudódjon, azért inkább erőbe öltözik, ami egy idő után fárasztó, szívesen levetné, jó lenne az erőt elengedni, kicsit gyengének, gyereknek lenni, ha a szeretet szilárd, rendíthetetlen lenne, elfogadna, nem fordítana hátat, akkor bátran lehetne gyenge, és sérülékeny az ember.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése