HÁBORGÓ,TEHETETLENSÉG...

Futni...futni...futni!!!
Ennyit éreztem mikor a fájdalom belhasított a lelkembe.
Mint az űzött vad próbál menekülni az üldözői elől,
keresvén az utat a szabadulás felé.
Erre gondolok én is....szabadulni!
Szabadulni attól ami jó,
attól ami mégis fáj s ordítani hátra: MIÉRT??????
Választ keresni arra,amire lehet nincs is válasz.
Megnyugvást találni arra ami sosem volt nyugodt.
Zakatolnak agyamban az emlékek,
mik mély nyomot hagytak bennem,
mint ha késsel vájták volna azokat lelkembe.
Mégis hátra nézek,s figyelem jön-e az üldöző,
mint amikor a szarvas szembenéz a vadásszal
s várom,hogy a félelem és kétségbeesés átjárja sajgó lelkem minden emeletét...
"Ember tervez,Isten végez!" mondják.
Istent akarván játszani emberi mivoltomban... EZT AKAROM!
Pedig nem lenne szabad...tudom,
de nem érdekel,mert nem vagyok magam.
Tombolok belül s marcangol valami,
valami megmagyarázhatatlan dolog,
ha nem kapok választ,érzem felemészt.
Éjjelente nézem a plafont
s könnyeim csorognak arcomon a tehetetlenségtől
lassan semmivé válok miatta legbelül.
Kinn hideg van,benn még hidegebb...
reszketek s reszketésem halkan felemesztéti minden erőmet.
Ordítanék,kiabálnék...de nem tehetem, nem merem.
Körülöttem minden csendes és nyugodt,
nem éreznek semmit...ellopnám az álmaikat szivesen.
Kérdések cikáznak fejemben szüntelen,
de némaságba búrkolózva,
nevetve kínomon....
nincs felelet.
Két világ talákozott s egybeforrt,
s felrobbant most hírtelen.
Szedném össze a darbjait de nem találok minden részt...
elvesztek valahol félúton az érzelmek viharában,
mint megannyi csillag az égen,
egymás mellett, mégis oly távol egymástól,messze a végtelenben.
Már utazni sincs erőm a gondolatokkal,
üres minden...elcsendesült a felszín.
A háborgás tehetetlenségbe csapott át,
lenn a felszín alatt,ott ahol árnyék honol mindig s némaság.....