Könnycseppek

Már oly nehéz
életet találni
szunnyadó szívemben,
s ha mégis rezdül
- ha rezdülni mer -
a lelkem dermed rémülten össze.




falak feszülnek bennem
végtelen magas falak
edzett
acélgolyóvá kéne lennem
hogy titeket lezúzhassalak
vállalhatatlan
ez áldozat nekem
inkább
csak cseppenként
folyok ki
a hajszál-repedéseken




Befelé kiáltott szavak,
bebörtönzött sóhajok
szaggatnak, széjjeltépnek.
Sikolytalan vagyok.




árnyak hasítnak hangot bennem
körbevesznek
feléjük futni előlük
– ez sorsom -
elvéthetetlen




Mintha
véremben lenne a bú,
mely szívembe futva
elcsal egy-egy dobbanást:
kapzsin gyűjtöget
magának spórolva össze
életem keserű napjait,
álmaimat, s hitemet
lopja meg.




Sárszínű emlékek labirintusában
a felfeslő felejtés
fekete falába csikorgó körömmel vájtan
csendbefúló rémület fogan,
míg zsákutcáiban
vacogás tévelyeg
s a plafonról
szürkére mosott magány
pornedve csepeg.




Kontúrvonalát vesztett
háttérbe oldódott
egykor volt
álmok!
Még a
létezésen
túlról is vissza-visszafájtok.
– Ma már csak jégvirágok nyílnak lelkem ablakán. -