Harmadnapon

Szívem kamráiba tágulnak az erek
himbál az idő jelen és múlt között
imára kulcsolom csöppnyi kiskezem
zokogva ordítok a sírhelyed fölött
Egyre csak pereg és fogy a homok-idő
alvó út porában hempereg a lelkem
olyan szomorú most a temető
kicsírázott álmomat megint eltemettem.
Az átok-árvaság súlyos malomköve
porrá zúzza bennem a szépbe vetett hitem
nem csitul már keserves tudatom jajbeszéde
mint só a sebbe ég a nyomorult szívem
Hideg ködével fagy rám a hiányod
nyirkos lepelként fojtogat, megöl
félholtra kopik, oly kiszolgáltatott
már benyelt a mélység, a bánat felőröl.
Nem tudom hinni, hogy tüzed kihűlt már,
hogy semmibe párolgott könnyű leheleted
nem tudom hinni, hogy magamra hagytál,
hogy nem felelsz többé, ha kiáltom a neved
nem tudom hinni, hogy nélküled van jövő
míg itt állok hallhatatlan mivoltod fölött
hagyom, hogy emléked sejtemig betöltsön
és himbáljon az idő, jelen és múlt között..