Már az is elég

Görcsös kínoktól gyötört vajúdó gondolat
Perzseli könnyekre fakadt
Háborgó lelkemet
És úgy érzem eltemet
A kietlen mélység, mellyel együtt élek
A sajgó emlékek
Mint ragályos fekélyek
Sebeket vájnak megtört hitemen
Ó Uram, hol van a kegyelem
Vagy az élet talán, csak egy gondolat
Hol nézőként bámulom magamat
Közönnyel
Vagy éppen könnyel
Amint a díszlet megkívánja
S a rendező talán
Maga a halál
Ki végig rajtam mulatott
Nem tudom
Sápadt ráncos évek feszülnek arcomon
Lidércek árnyai intenek
S a gyűlölet
Mely felém hajol
Felismerem, már láttam valahol
Amint vicsorgón körbe járt
Azt remélve, hogy megtalált
És magával ragad
Majd az esztelen harag
De nem megyek
Kitépem kezéből hitemet
S szívemet kitárom
Istennek ajánlom
Hogy fényével újra
Lángra gyújtsa
És szétoszlik a szürkeség
Ragyogni kezd az ég
Már hiszem
Hogy terve volt velem
Mikor megalkotott
Vérén váltott meg, és tanított
Hogy nincs más út, csak a szeretet
S az életet
Mely tőle van, tisztelni kell
S te, ki nem hiszel
Épp úgy vágysz rá, hogy szeressenek
S ha én elmegyek
Már az is elég
Ha nem tartod meg, hanem tovább adod.

Sándor Gyula