Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2008. december 28., vasárnap

Rész vagy bennem




Amikor abbahagyod, megállsz, hogy levegőhöz juss, vagy mert már elélveztél s félholtan fordulsz le rólam az ágy puha, meleg paplanfelhőjébe… akkor, akkor érzem igazán mennyire hiányzol belőlem. Rész vagy bennem, belőlem, s ha kivonulsz belőlem, elveszítettnek érzem önmagam. Az önkielégülés csúcsa után, a bódulat lejtőjén lefelé hömpölyögve is csak sikítanám, hogy újra, kérlek újra tarst az ölelésedben, vess a hátamra, erővel, karjaim szorítsd az ágyra, mint az őrültet, ha leszíjjazzák, csókolj még, könyörögnék, az arcomat, nyakamat, míg könnyeim nem csordulnak végig az arcomon, le egészen a finoman ágaskodó, rózsaszín mellbimbókig. Kívánlak, percenként, s néha elmémben súrolom a nimfománia határát a szexualitás fontosságát tekintve, létemben betöltött szerepével. De feleszmélve azt mondhatom csak, hogy őrült s mániákus nem lehet az, ki magától a jót el nem veti. S én nem vetem el, hiányzik pillanatokban, percekben, s olykor hiányzik, ha megadod, mert a mámor a féktelen, mély bódulattól eszemet veszi, s nem tudom józanul megélni, s kívánom, örökké tartson, sok pillanatra elegendő legyen a vágy, s ne pusztán múló, szép emlékké halványuljon az idő öregedésével.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése