Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. április 22., szerda

Szétválás-egybeforradás



Nem nézek vissza engednek-e mersz-e
követni még időnket újrakezdve
selymes talpad a mezsgyét puhatolva
belesimul-e kőbe vájt nyomomba
nem érdekel párákba öltözötten
a suhogás te vagy-e még mögöttem
sodrodba vonsz mégis vergődnöm állig
tekinteted gerincemen parázslik
akartál-e nem tudom lenni társam
a teljes és végső elárvulásban
harkály szavak kopognak csak riadtan
ki fejti meg? hajósok a viharban
a fuldokló szív morze-dobogását?
felfogod-e mi vár rád
... - - - ... jelzem
ess ó ess karomba mentsd ki lelkem
italától elvált a szomj a testtől
elvált az ölelés látás a szemből
találkozom külön az öleléssel
holnap hajnalra tegnap lesz ne vétsd el
rózsapiros kutad kutatva szomjam
magányosan bolyong sivatagodban
nem nézek vissza hallod-e követsz-e
honnét vezet ösvény testből a testbe
holdtükörben ragyog ünnepi arcod
az álmatlan remény majd újraalkot
ha kérdezik hogy tud nem nézni vissza
mert rózsaolaj nedveid ki issza
mert sűrű habzó erdeid ki járja
nem érdekel kinek feslesz virágba
nem nézek vissza néma szád megért-e
tudd lehet lobogni láng nélkül égve
valamilyen hangszert eléd levittem
ne zárvány légy borostyán éveimben
a zeneértő szörnyek éljeneztek
te süket maradtál pillád se rezzent
kaptál vért is lássak rajtad meleg pírt
de jégfényes szemed felelni nem bírt
mi felgyűlt bennem s nem lelt rést idáig
most törjön ki?
vérben állnál bokádig
nem tör ki! belőlem tenger se mos ki
fogunk marcangolódva fuldokolni
a mezítelen fájdalom savában
találkozása lesz vágynak a vággyal
de nem tudom borzadnék tudni honnét
ki csap le rád közben milyen karom tép
nem nézek vissza nem kell visszanéznem
követsz súlytalan a varjúsötétben
ez így van erre
és jössz mintha szállnál
zöld vízerek csermelylenek bokádnál
elmorzsolódott összekulcsolódás
zagyvaléka oldalt a korhadó sás
két messzeség egymáshoz közeledni
mikor fog? szólok - hozzád szólva - semmi
szikrázó krétajeleit az útnak
te olvasd - mily kín dorongjai fúrnak
míg hánytorogsz ki tudja milyen ágyon
s kitől tépázva meg - látva se látom
nem érdekel kik rongyolják ruhádat
szakíthatatlan marad az imádat
ezer szó indul megküzdeni érted
folytatódsz mint a halmok mint a rétek
lassan lassan
mi seb így is örök seb
elestelednek szavaim fölötted
De ott ahol a nap gyémántkeményen
szembe süt és áll éjjel is az égen
és fut a folyam hét kanyara szemben
vak medréből tükörképed kimentem
ért sár folt szenny buktál bármily gödörbe
itt - mit tehetsz - tiszta maradsz örökre
rád nézhetek már hosszan este-reggel
üres ruhád megtelik újra testtel
ismét kérdezhetlek - hallgatsz remegve
hát mit tudok még válaszolni erre?
tudom szűk sátram felütni a parton
szitám-lapátom fogvacogva tartom
csak várni tudjak tízszer három évig
iszapod alján aranypor csekélylik
nem látja más - gyűjtve naponta grammnyit
ki voltál ki lehetsz ebből aranylik
jövőmből arcod nem fog kimaródni
már nemcsak te az öntvény is valódi
lüktető erezet üt át az ércen
éledni kezd a hallgatag sötét szem
mintha valaki lassan átölelne
mintha súgna kétes szót is fülembe
szobrod-e vagy te nem tudom ki súgja
hogy újra újra újra
azt érdemes csak ami mérhetetlen
és ott van meleg csak ahol mi ketten
a nap kitép gyötrelmes éjszakádból
megfordulok lépünk lángba a lángból
rokon izzásban a vágyak s a formák
visszaragyogsz rám visszaragyogok rád
ez már az együttlétezés
bemártja
forró szívünket az idővilágba.

Lakatos István


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése