Már csak álmodunk, álmunkban mondatokat rajzolunk fényérzékeny papírtekercsek meztelen testére. Kockánként pereg a szó, akár egy régi sokat használt meg-megakadó diavetítő. Néha napokra megállítom, hagyom lebegni a fejem felett még tovább nem kúszik magától, megunva engem, és azt, amit nekem jelent, új utakra indul. Oly nyugtalan, mintha valamiről lekésne. Mennie kell! Nézek utána vajon merre tűnik el, már megint. ő a sokszor kimondott. Féltem, nehogy beleragadjon a cellulóz középszerű semmilyenségébe, mert észrevétlen meghal ott minden leírt és kimondott szó. Van olyan amit kiszínezek, kis virágokat festek köré, legyen még szebb, mint amilyennek született, falra akasztható szókép válik belőle. Kacskaringós indákkal teli díszes keretbe teszem, s ha elmegyek előtte, érzem ahogy követ a tekintetével, tudom most már örökre itt marad velem, jól érzi magát a falamon, hiszen mindennap többször megsimogatom, nevet és új bimbókat nevel. És a láthatatlanok, itt lebegnek körülöttünk, a le nem írhatók mert, ők így szépek a léleknek, így hát úgy teszünk mintha nem is léteznének, pedig már régen leléptek a diavetítő filmszalagjáról, bennünk élnek. Kedves, szomorúan édes, fájón bódító ki nem mondott szavak, vajon meddig lélegeznek még benned s bennem.
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése