Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. április 17., péntek

Elrohant az idő…



Ma elrohant az idő Mellettünk és
Te mentél utána, Én meg Utánad!
És vele szaladt a Pillanat, Mi meg
beálltunk az idő nem látható s
nem fogható, de érzékelhetően
fájdalmas hosszú sorába… majd Én
éreztem, ahogy végigjárta testem
a forróság jéghideg valósága.
Beleestem az elfogadás fájó
hálójába és most fázom! Nagyon de
nagyon fázom! A fájdalom gúnyosan
rámnevet, mellemben egy érzés sajog,
hiányod belémnyilal. A csönd ölel,
mit ölel!… szorít!… s az elnyomott és
hintába ültetett vágyak lázadnak
Bennem! Ólomsúlyú bánat fonja a
hajam copfba rendületlen és sírja
azúr-kék szemem szerelmed csöndben. A
kéj, mi véremben zakatol bambán és
értetlenül bámul Rám… Megváltásra
várnak… És Én reszketek mert a közös
Végtelenbe nélkülem mentél el. Az
űr, mi a csontomig hatol már énem
zabálja… Elrohant a fájó idő
ma Mellettünk és Velünk. Én csak félve
kérdem - Mondd Kedvesem: - hogy élik túl a
lelkek a fájdalmat és hová mennek
ha sírnak?… Ne válaszolj! Hagyd, hogy higgyem
hitem, miben szép az élet és élni
érdemes. Én csak Veled akartam a
tóparti csöndet és buja szerelmet,
a lázas érintéseket, csókokat,
önfeledt kacagásokat… és talán
a Végtelent…

malna

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése