Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. április 5., vasárnap

Emlékszel, hányszor hívtalak



Emlékszel, hányszor hívtalak, gyere, üljünk le arra a padra, csak legalább kicsit beszélgethessünk egymással, hogy lássuk egymás szemében a fényt, hogy percekre megpihenjen a lelkünk, hogy nem jöttél, azt gondoltam, üresnek találod a kezemet, arra gondolsz, miért is jönnél, már a forgatókönyv is rossz, (pedig nincs is forgatókönyv), nincs annak semmi értelme, igen, így is lehet mondani, hogy semmi értelme, de tudod, számomra elképzelhetetlen, hogy úgy múljon el az életem, hogy többé a kezedet nem érinthetem, hogy többé a hangodat nem hallhatom, hogy soha többé nem láthatom két szép szemedet, látod, udvarolok, ott, akkor, biztosan nem tenném, van az egészben valami gyerekes, talán helyettem a csönd beszélne, vagy én, mit tudom én, hogyan is lenne, talán a csönd is hallgatna, lehet, hogy akkor egyszer Te nyílnál meg nekem, vagy nem, nem tudnál, nem akarnál megnyílni, (vagy már rég megnyíltál) az se baj, akkor hárman hallgatnánk, talán feszengenénk, Te, én, és a csönd, nem baj, kibírjuk, majd utólag elmeséljük egymásnak, versben, és a zenében, hogy mennyi mindent akartunk elmondani, hogy mennyi minden volt, amire ott, akkor, nem jött el a megfelelő a szó.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése