Tavaszi duett

Tavasz ölel kettőnket lágyan
a csipkemintás fák alatt.
Nemeket mondtunk egyben s -másban,
de kezem kezedben maradt.

Viszlek magammal rügyről rügyre
tavaszt csodálni néhány éven át,
gyűrt szívünknek hitet, s erőt adni,
mondogatni – Ne félj, ne félj, hogy vége már! –

Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágszirmocskákkal tarkítja a tájat,
tücsökhegedűként zeng az élet dala,
a halálunk pedig – néhány évet várhat.

Nem illik most, tudom ,temetőt idézni,
hol eltűnik a test és eltompul a szó,
odafordulok hát virágokat nézni,
ahol üdébb a rét s elolvadt a hó.

És amikor egyszer elszakad az élet,
s tél topog az ősz nyomán, fogd kezem,
hogy úgy ragyogjak, mint régen a nász után.

Péter Erika