Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. április 19., vasárnap

...tudod, Kedves



...tudod, Kedves, olykor próbálom felidézni az érintésedet, ha nem lehetsz mellettem, és elgondolkodtat, hogy miként érezhetném mégis tapintás-selymedből készült kelméd lágy fonatát ujjaim között, ha máshol jársz...elámulok a csodán, hogy a finomságod nem illan el, és nem csusszan át kezem nyitott résein, hanem végtelen hosszan társam marad érzékiséged...lenézek meggyötört kezemre és beleképzelem tökéletesen ívelő piciny kézfejed, s csukott szempilláim mögött megelevenedik minden érintésed, amit valaha örökbe adtál nékem...mikoron nem érezhet bőröm vágyakozása, s szívem sajnálkozón felfigyel annak síró hangjára, önzetlen barátként megosztja kézfogásod melegágyának emlékét ujjbegyeim levegőt markoló sóvárgásával...folytonosan visszatérnek a gondolatok, egymást kergetik a vágyálmok, hogy mivé kellene válnom, ha érintésed örökkön érezhessem, mert éreznem kell, máshoz nem, "csupán" élni akarásom lassan gyilkoló mérgének ellenszeréhez, a hozzávalóhoz, amellyel megadatik az örök élet, hiszen melletted az idő csak bután kóvályog, törvényszerűségeit önfejű kamaszként megszegve minden elvárást megcáfol, szinte visszafordítja önmagát, mert általad nem érzem már a szempillantásnak tűnő napok múlását...s az érintés lásd mennyi forrása a megnyugvásnak, mert gyermekkorunkban az édesanya szerető ölelésébe bújva vakokká válunk a világ borzalmaival szemben, védőszárnya ránk terül egyetlen érintés érzetében, majd csakhamar felnő a gyermek, de vágyálmai szerte nem rebbennek, hiszen csillapíthatatlanul szerelmes Kedvese ölelésébe...s legyen az ember bármily' erős, s szíve lehet kőkemény gátja a fájdalmak özönvízszerű zúdulásának, olybá' tűnhet, a lelket szabdaló érzések nyújtózó indákon át sem érhetnek fel hozzá, nincs fájdalma, nincs bánata, s mégis ez csupán védtelen szívének megnyugtató álcája...mely szükséges a túléléshez, s elfogadásához a leírhatatlan magányérzetnek, mikor az ezüstfényű hold vetett ágya üres oldalát világítja meg...

Moha

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése