Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. november 13., péntek

Elhallgattak szívemben az öröm parányi csengettyűi.



Elhallgattak szívemben
az öröm parányi csengettyűi.
A lelkem elhagyott székesegyház
s a nyár
messze jár úttalan utakon.

Idegen fogalmak forognak fölöttem,
mint tetem felett
károgó madársereg.

Harcolok még érted,
de mozduló karodat
óceánok ereje szorítja vissza.

A napok mennek,
mint csuklyás zarándokok.
A pihék nem puhák,
a tüskék simogatnak,
a hajnal fekete,
az éj fehér.

Nem menekülsz.

Gránitszobor leszek,
hallgatag
s mégis beszédesebb a kereplő szónál.
Az alkony puha fényei
azt simogatják,
kit mindenki elhagyott
-fényt majd így kapok.

Leszek esőcsepp,
mely hajadra hull,
pázsit,
melyen önmagad elől futsz.
Melléd lépek,
ha a Duna ezüstös habjait nézed
és nem beszélek.

Elhallgattak szívemben
az öröm parányi csengettyűi,
mert így akartad.
Csend van,
csak éjszakánként hallom
surranó lépteid
s látom a csillagok közt
sugárzó barna nagy szemed.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése