Elhallgattak szívemben
az öröm parányi csengettyűi.
A lelkem elhagyott székesegyház
s a nyár
messze jár úttalan utakon.
Idegen fogalmak forognak fölöttem,
mint tetem felett
károgó madársereg.
Harcolok még érted,
de mozduló karodat
óceánok ereje szorítja vissza.
A napok mennek,
mint csuklyás zarándokok.
A pihék nem puhák,
a tüskék simogatnak,
a hajnal fekete,
az éj fehér.
Nem menekülsz.
Gránitszobor leszek,
hallgatag
s mégis beszédesebb a kereplő szónál.
Az alkony puha fényei
azt simogatják,
kit mindenki elhagyott
-fényt majd így kapok.
Leszek esőcsepp,
mely hajadra hull,
pázsit,
melyen önmagad elől futsz.
Melléd lépek,
ha a Duna ezüstös habjait nézed
és nem beszélek.
Elhallgattak szívemben
az öröm parányi csengettyűi,
mert így akartad.
Csend van,
csak éjszakánként hallom
surranó lépteid
s látom a csillagok közt
sugárzó barna nagy szemed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése