Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. november 22., vasárnap

Valamit úgy mondanék...




A megszokott mozdulattal
lépek be ma is az ajtón:
mint botorkáló világtalan,
kit botja tompa koppanása
vezet ismert útján, untalan

Levetem cipőmet és fáradtan
kedvenc helyemre roskadok,
szétszórt dolgaidat nézem,
vigyázva rájuk, lassan mozdulok

Előttem idegen tárgyak
helykereső halmaza gyűlik
- az íróasztal bölcs nyugalmát
úgy látom, elég jól tűrik,
de szobám, most mégis,
oly furcsának tűnik…

Itt-ott felbukkanó tárgyaid
ittléted tényére vezetnek,
ám hiányod szürke fátylai
fölöttem baljósan lebegnek

A gondűző gondolatokba vésett,
jövőbe tűnődő életképek
egy üresen maradt pohár mellett
lomhán és hasztalan hevernek

S míg elmém tompa révülete
szétterül szótlanul merengve,
én lelkemmel várlak vissza
- bennük csak téged keresve

Egy levetett vágyálom pihen a széken,
s kezed nyomát őrzi az ajtóban a zár…
S igen, látom magam előtt,
ahogy botladozó lépteid neszében
lassan elindultál…

Hallom, ahogy sóhajod
belesípol a levegőtlen csendbe,
az új erőt megtartva,
ám a régit még nem eresztve

Valamit úgy mondanék…

Arany-Tóth Katalin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése