Sálat köt rám az ősz,
ablakom peremén
tükröződik a sápadt arcú nyárvég,
s harsány avart borzol a lemenő
Nap utolsó sóhaja;
s leheletével az erdők aranyruháját
irigyen áttetszőbbé szabja.
Fényt táncol a gyertyaszál,
fel-fellobbanó tangója
pimasz színekkel fájdítja a füstszínű
utca színtelen zaját.
Meleg ködmönébe bújtat
elrévedő tekinteted
és én önző hittel tudom,
hogy épp érintésem gondolata
csalt mosolyt szájad szegletébe.
Nesztelen surran az idő
Zord mutatók őrsége elől,
a napok egymáson bukdácsolnak tova
s kétszer már nem vet árnyékot
ugyanazon levél.
Megfaragnálak, ha tudnám
szobrommá lennél,
s finom ecsetvonásommal
a meztelenül üvöltő vászon
színes ruhájává tenném lágy arcvonásod.
Nem teszem, lásd csak ígéret marad
örök ragyogásod,
vágykép, hogy festék s gránit
vigyázza pillantásomba karcolt lélektáncod.
Maradj hát seb a lelkemen,
mely folyvást felszakad,
hogy tudjam mennyire élő és igaz,
ha a vörös vércsepp tenyerembe szalad
és ne gyógyulj be soha,
lüktesd a tompa mélabú hegedűszólóját,
hogy hihessem ketten vagyunk
milliónyi hangjegy
ugyanazon kottán.
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése