Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. november 20., péntek

Felelet az Életnek



Már új utálatok se jönnek,
Nagy csapások meg nem csúfolnak,
Kopott, silány, hívatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,
Zárt szemű és hűlt lábú árnyék.
Ezekkel is már leszámoltam,
Csak voltak ők és én is voltam
Táncok korában, hős időben.
Csak olykor-olykor ébredeznek
Egy-egy versfaló messzi nőben,
Kiktől bókokat hoz a posta,
Kik unalomból kalandozva
Verik meg a vén kapus várat.
Egy szemrehányás, késett zokszó,
Elhalt hangú baráti kérdés
Jön-jön még s több váltó-lejárat.
És siratás, keserű szájíz,
És a "mi lesz?"-re vállat vonva
És nézvén látni nem akarni,
Kergült a szív és az agy lomha.
Böngészem a hírlapok sorát,
Semmit se bánok, őrzök, értek.
Ürülnek a boros edények
Íz, szomjúság és mámor nélkül,
Se nem dühödik, se nem békül
Közömbös, borult, szegény lelkem.
Küldött az Élet, megfogadtam,
Parancsokat rótt, teljesítvék,
Kérdezett és íme feleltem.

Ady Endre

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése