Tudod, arra gondoltam, milyen rég óta írok neked, mert muszáj, mert muszáj szólnom hozzád, olyankor is, amikor nincs is mit mondanom, akkor is meg kell valahogy mondanom, hogy mennyire szeretlek, te vársz, és én érzem, valaki vár rám, valaki vár, és én szeretnék megérkezni, legalább a neked született szavakkal, gondolatokkal, a neked született lelkemmel, ha szólok hozzád, addig, addig boldog is vagyok, hiszem, valamit megold, de csak míg el nem fogy a szó, akkor úgy érzem, nem eléggé mondtam el, mennyire szeretlek, valami mindig hiányzik, nem volt benne elég szín, nem azt adtam, mint ami belül van, sokkal darabosabb, nem olyan lágy, mint az a benti dallam, elfogyott a szó, pedig még nem mondtam el, még nem sikerült igazán elmondanom, mi lesz, ha ez volt az utolsó lehetőség, az élet csak addig él, míg van hová érkezni, van hová hazamenni, míg a lélek szavaival veled lehetek, addig gazdag vagyok, azután semmi, a lélek szava levegő, a lélek levegője, mi lesz, ha egyszer elfogy, levegő nélkül élet sincsen, mi lesz, ha egyszer elnémul végleg, és én még nem mondtam el, de ez ugye nem történhet meg? Még ha néha nincs is hangja, akkor is csak halhatatlan.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése