Az énem egyik oldala még most is küzdött, kiutat keresve –
Veled, vagy nélküled, ez volt örökkön-örökké az egyetlen kérdés.
Nem tudtam akkor, és nem is akartam tudni, hogy hol van Ő, és mit érez ebben a pillanatban. De azt tudtam, a legmélyebben biztos voltam benne, hogy én nélküle nem tudok élni, és talán ezért hozott engem ide a sors: a kiúttalan halálba.
És ekkor megértettem, hogy ő adott nekem életet,ő adott erőt , ő volt az életem…mert őt szerettem. És talán még egy kis boldogságot is éreztem, hogy így halhatok meg, mert én érezve éltem, és szerettem…és szeretve száll a lelkem a túlvilágra. Ejthetnék könnyet érte, hogy nem lehet az enyém, hogy nem lehettünk boldogok ebben a földi életben.
Hogy talán soha nem szeretett annyira, mint amennyire én őt, és nem is fog soha többé....
Az Ő arcát látom, az Ő mosolyát, az Ő angyali szemét, az ő derűs tekintetét…és megszűnik számomra a világ, hisz érte éltem, s érte halok meg…és boldog vagyok, hogy halálom pillanatában az Ő arcát láthatom....
Lázálmomban valaki megfogta a kezem ... Nem láttam az arcát, de már nem is akartam, hisz én csak az Ő arcát akartam látni.... én csak mosolyogtam…mosolygok, mert éltem…és szeretve éltem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése