Hiányzik az érzés...

Olykor nézek magam körül,
és rájövök, rájövök arra,
hogy mennyire gyökértelenül
sodródom ezen a világon….
Hogy akit szerettem,
saját életemnél is jobban
szerettem, örökre magamra
hagyott. Amikor újra meg
újra tudatosul bennem ez,
a mellkasom mintha ki akarna
durranni az élet keserves
küzdelmének utolsó szikrájával.
Csak kínt, keserves kínt
érzek, ami teljesen beborít.
A mély gyász, véremmel együtt
csordogál a testemben,
és amikor szívemet éri,
pusztítóan hat minden
érzésemre.
Majd, mint egy halovány
reménysugár, átölel egy
gondolat…hogy Te vagy nekem!.
Te megmaradsz nekem!
De vajon tényleg vagy,
és tényleg megmaradsz
nekem? És ha maradsz,
akkor csak szeretni akarsz?
Azt mondogattad, hogy Te
sohasem akarsz bántani,
fájdalmat okozni, hogy csak
szeretni akarsz…
Én pedig magamba temetlek el,
hogy mindazt, mit veled átéltem,
mélyen a zsigereimbe beleivódjon.
És nem értem közben, miért
érzem, hogy fáj, hogy tövéből
reccsen kifordulva a múltunk
sóhaja, hogy magadhoz ölelsz,
de nem úgy mint azelőtt..
hideget érzek, és fájdalmat.
Hiányzik az érzés, a perce,
az érintése, hozzám hajoló
lüktetése ereidnek…
Vállalom, magamra vállalom
mindazt, amivel vádolsz,
csak hadd érezzem a szívedből,
felém áradó meleg érzést.
Szüntesd meg az ökölnyi
szorítást, mely jövőnk
ígéretét feszíti szét
szomorú szívemben!
Szeretlek!