A világ peremén

Száraz avar közt keresem a lehullott
szavak értelmét. Fénykoporsóba zárt szellemem
opálosan ragyog, méregcsillámok szikrát lobbantanak,
lidérclángok kék nyelvei gonoszul kúsznak felém.

Elmém reszket a sötétben, nyakam köré tekeredő
félelemindák fojtanak, lehúz a mocsár.
Időpermet oldja fel sejtjeim, miközben szétoszlok
a harmattal a nap kelő fényében.

Mélyben ópium füstje hullámzik, nem nyugtat mámora,
harmadnapra lehajtott fejjel, térdre rogyva imádkozom.
Halott vagyok. Vagy csak álmodom. Sodor, sodor
a vihar elszáradt leveleket.

Tereket ugrok keresztül, kivetülő alakom villanása
ott marad a falon. Elégett mivoltom foltokban hagyom.
Ördögszekeret kerget a szél, van még remény.
Bolygóvá válhatok csillagok közt… a világ peremén.

Ecsedi Éva