Tudod...

Tudod, arra gondoltam,
hogy az emberek,
legtöbben az emberek közül
tudatosan formálják az életüket
tudatosan építik, szépítik az otthonukat,
magukat is, ahogy lehet karban tartják,
gondozzák,
öntözik a kertbéli virágokat,
az ember tudatosan próbál feljebb kerülni,
és nem visszaesni,
hogy az élete, amennyire tőle telik
rendezett legyen,
tudatos az ember abban, amit a test követel,
a lélekkel nem bánik ilyen következetesen,
csak úgy, mint egy régi, sarokban felejtett
bútordarabbal, amit kidobni kár lenne,
de tulajdonképpen szükség rá nincsen,
talán majd egyszer jó lesz valamire,
nincs útban, jól van ott, ahol van,
időnként azért jön egy fuvallat,
egy szeretetfuvallat,
ami magasra repíti a lelket,
akkor nagyon boldog az ember,
Akkor boldog az ember,
azok a percek felejthetetlenek,
olyankor megkapaszkodni kéne
egy szeretetfelhőbe,
és soha többé el nem engedni,
de az ember nem tesz semmit
a szeretetért, amelyik már megvan,
nem ápolja, nem gondozza,
engedi visszazuhanni a lelkét
a szeretetlenség sarába,
hogy szabadon szárnyaló sólyom helyett,
kapirgáló,
néha a kerítés széléig felugráló
fejét lefelé horgasztó,
kapirgáló csirke legyen,
talán még szeret a lélek,
de mert rá idő nincsen,
nincs az embernek ideje a szeretetre,
szép lassan elszürkül, elvész a ködben,
pedig talán
csak egy-két szárnycsapás kellett volna,
és lebeghetne a szeretet végtelen tengerében.

kaktusz