Tudod, arra gondoltam, az ember soha nem éri el azt célt, amit nagyon el akar érni, amiért mindent feláldozna, ami életében a legfontosabb, azt a távoli célt, amit egyedül üdvözítőnek remél, olyan minden nagyon vágyott cél, mint azok a távoli kékhegyek, távolról képzelődni lehet, milyen gyönyörűség lehet átkarolni, lehet róla szépeket álmodni, távoli terveket szőni, de a képzelet mindig túlszárnyalja a megkívánt valóságot, az ember csodát remél, de olyan csoda nincsen, amit elérni lehet, amiért meg lehet harcolni, a csoda túl van az akarás megmászható falán, mire az ember meggyötörten eljut a kék hegyig, ahol hite szerint soha nincs tél, ahol örökké virágzik a mandula, azt látja, bizony, a tél ott is barátságtalan, ami messziről kéknek látszik, a valóságban szürkéhez van közel, nem éri el soha a várva várt csodát, legyen az hatalmas kincs, vagy egy másik ember, megszerezve sokkal kevesebb, a legnagyobb kincs is kevesebbet ér, mint elképzelve, gondolni rá maga a csoda, milyen lesz megérkezni, milyen lesz tapintani, átölelni, magáévá tenni, a valóságban nincsenek kék hegyek, minden messziről vágyott ragyogás közelről csalódás, elérni lehetetlen a csodát, mikor megmarkolná az ember, anyaggá változik, a csoda kizárólag érkezik, elképzelhetetlenül, váratlanul, hopp, előterem a semmiből, közel van, és mégis ragyog a nem várt szerelem fénye mindent beragyog.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése