Magány és magány között is van különbség, erre nemrég jöttem rá...
Van amikor jól esik az embernek, szüksége van rá, hogy egyedül legyen, maga legyen... Gondolkozzon, megpihenjen, feltöltődjön... ez mind csak a testnek kell... ez a testi magány...
És van a másik, amikor érzed, hogy éget, fáj valami, kell neked, csak Ő senki más... a lelkednek kell... de nincs sehol...ez a lelki magány...
A testi mindenkinek kell, és valahogy ez szerintem nem is visel meg senkit, de a lelki... az más...
Amikor elveszíted akit szeretsz, és rádtelepszik ez a nyomasztó érzés... mintha fulladna az ember...
Amikor belépsz a szobádba, és odanézel reménykedve az ágyadra, hátha ott ül, és azt mondja:
"ez az egész csak vicc volt,itt vagyok neked mindig, örökké"...
De csak az üres, hideg ágyat találod ott...
Ekkor teljesedik ki az űr... csak nézel magad elé s kérded:
"hol rontottam el???" én voltam egyáltalán a hibás??? miért kellett így lennie??? kérdés kérdés után, de sehol a válasz...
Csak a csend és a magány...
Szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít... hát, szerintem az idő nem gyógyír semmilyen sebre, a seb örökre megmarad, vagy legalábbis a heg biztosan... az idő csak múlik, és tompíthatja a fájdalmakat, és talán picit feledteti is, mert jönnek helyette mások... és jönnek helyette új magányok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése